A Magyarországon élő cigányság rendszeresen dolgozó rétegét alkották a teknős cigányok. A magyar lakosság körében is őket becsülik meg a legjobban, mert állandó munkával keresik meg kenyerüket és készítményeik a paraszti háztartások számára sokáig nélkülözhetetlenek voltak.
A paraszti háztartások elsősorban a sózó teknő és a dagasztóteknő készítését igényelték a teknővájó cigányoktól. A sózó teknő egységes méretben készült, a dagasztóteknőből kellett egy nagyobb méretű kenyérsütéshez és egy kisebb – a dagasztóteknőnek kb. a fele – amiben fánknak való tésztát dagasztottak.
A teknővájó cigányok általában háromféle árut készítettek: teknőket, szakajtókat és kanalakat.
A teknővájó cigányok szerszámai: a); balta b); kapocska, c); mellvédő, d); kétnyelű kés v. gyalukés, e); kanálvájó kés. Fűrészt csak a vastag fák feldarabolására használtak.
A teknővájó egyik legfontosabb szerszáma a balta. A kiszemelt fa elhasításától a nagyolásig (a teknő formájának durva kifaragása) minden munkát baltával végez. A balta mellett a kapocskával végzik a legkülönbözőbb műveleteket. A kapocska kapa formájú, hajlított pengéjű, rövid nyelű szerszám. Kétféle méretben használatos, az egyik szélesebb, a másik keskenyebb élű. A teknő vagy szakajtó simára faragását a kétnyelű késsel végzik. Amikor a kétnyelű késsel dolgoznak, egy enyhén hajlított deszkalapot, mellvédőt akasztanak a nyakukba, Ehhez szorítják az éppen lesimítandó munkadarabot, hogy a ruházatukat megvédjék a késtől. A kanálvájó kést a kanálkészítés során használják. A kanálkészítéssel több munka van, mint a teknővel vagy a szakajtóval, főleg télen készítik, amikor a nagyobb darabokon kint nem lehet dolgozni.
A teknőkészítés legelső mozzanata az alkalmas fa kiválasztása. Általában két fajtából készítik árujukat: fűzfa és nyárfa. A nyers fából a legjobb dolgozni, mert ezt még könnyű faragni. A megfelelő hosszúságú – általában 140-160 cm – fatörzs lefűrészelése után kettéhasítja a fatörzset, s ebből két teknőt tud készíteni. A hasítást ékek segítségével végzi.
A következő mozzanat a nagyolás, amikor kiszedi a félbevágott fa belsejét. A nagyolást végig a baltával végzi, így mélyíti ki a fatörzset. Egyszer bal, egyszer jobb oldalról vág a baltával, s így fokozatosan – egy-egy darabot kihasítva – halad a munkával. Az időközben kitompult baltát a fénkővel élesíti. Miután a belsejét kinagyolta, a két végét durván lefaragja gömbölyűre, és kiformálja a füleket is.
Ekkor veszi elő a kapocskát. A tisztálást a teknő belsejével kezdi. Először a szélesebb pengéjű kapocskával kezd dolgozni. Mivel a pengéje görbülő, ezért egyenletesen görbülő lesz a teknő belseje is. Miután belülről kifaragta a teknő egyik végét, az alját simítja le szintén a kapocskával. A teknő egyik felének lesimítása után megfordítja és a másik végét faragja egyenletesen görbülő formára.
A füleket és a teknő alját véglegesen a kétnyelű késsel alakítja ki. Ezzel gyalulja le a teknő hátulját, tetejét, s körül az oldalát. Ugyancsak ezzel faragja le teljesen simára a füleket, s adja meg a végleges formát.

És kérem szépen, felénk létezik egy szép népi hagyomány, a bográcsozás. A lényege roppant egyszerű, kell hozzá egy hely, ahol tüzet lehet rakni, egy bogrács, amit tűz fölé lehet akasztani és különféle élelmiszerek, amelyek a bográcsba kerülnek, valamint egy – avagy több – mindenre elszánt szakács. Természetesen nem árt, ha ezek értenek valamit a főzéshez…
És itt lépnek be a történetbe a mindig elkerülhetetlen bonyodalmak. Most már töredelmesen bevallhatok mindent, hiszen rég elévült az egész. Régi haverom, aki meghívott minket egy víg szombat délutáni bográcsozásra, egyáltalán nem tudott főzni, viszont már évek óta dicsekedett élete párjának, hogy ő a bográcsban főtt vörösboros marhapörköltben verhetetlen. A felesége ezt nem nagyon hitte, de a vendégség ellen nem volt kifogása, szerette, ha zajlik az élet. És – gondolta – némi befektetést megér, ha alaposan lebőg az a marha…
A férj viszont dörzsölt fickó volt és itt jöttem a képbe én. Hallott arról valamit harangozni – és ette is már a főztömet –, hogy jó vagyok a konyhában, gondolta, hogy majd én besegítek.
És lőn.
Kicipeltünk a kertbe egy nagyon rusztikus, más néven ócska asztalt, a hozzávalókat és nekiláttunk. A társaság többi tagja meg – eléggé el nem ítélhető módon – élvezte az életet, amíg mi melóztunk.
Került a bográcsba zsír, pirult rajta a hagyma, tettünk bele paprikát és paradicsomot is, hogy megfelelően magyaros legyen. Addig nem is volt gond, míg csak kevés vízben rotyogott a felkockázott marhahús. Az egészen fiatal marhát borjúnak hívják, azt nem kell olyan sokáig főzni, de minél idősebben adta vissza lelkét az égnek a marha, annál tovább tart a főzés. Hogy meddig, azt előre sose tudja a dolgozó.
Amíg a vízben előpárolódott a hús, mi nekiálltunk bort kóstolni, hogy melyik lenne az alkalmas, hogy hozzáadjuk majd a félpuha húshoz, mert tudvalevőleg olyankor illik a profi szakácsok szerint rálocsolni az alkotásra. Mi azonban nem voltunk profi szakácsok, de még profi borkóstolók se. Ugyanis azok ízlelés után nem nyelik le az italt, mi viszont nem finomkodtunk. Lenyeltük. Közben időnként kevertünk egyet a pörköltön.
Részemről a száraz vörösborra esküdtem, ő az édes, de testes italra, míg a végén – hosszas kísérletezés után – kiegyeztünk a félszáraz megoldásban. Addig, ha jól emlékszem, hat, vagy hét palack bort bontottunk meg, és ízlelgettünk, persze csak módjával, kicsi, decis poharakból.
Közben olykor kevertünk egyet a pörköltön.
A marha igen éltes állat lehetett, mert csak nem akart puhulni. Hogy valamivel elüssük az időt, elszántan folytattuk a borkóstolást. A marha főtt, a bor fogyott és amire odajutottunk, hogy mehetett volna a nedű a bográcsba, már alig maradt valami az üvegekben. Sebaj, feledve a vitát, mindet ráöntöttük. Öntetett és kevésnek találtatott. Mit lehetett mit tenni, a haverom körbejárt és begyűjtötte az összes vörösboros üveget, amit csak talált. Már nem forszíroztuk a milyenséget, csak a mennyiséget. Hogy mindennek ellenére jusson bele elég.
Jutott.
Mi pedig roppant vidám hangulatban folytattuk a főzést. Aztán eljött a nagy pillanat. Kissé bizonytalanul ingadozva, de sikeresen bejelentettük, hogy kész a pörkölt, jöhet a népség a tányérokkal. Bizonyos hölgyek voltak olyan szívesek, hogy levették a vállunkról a köretek elkészítésének terhét, így a krumplin kívül nokedli is került, ha valaki azzal szerette.
Természetesen, mint főszakács, a haverom szedte mindenkinek az ételt, ez is viszonylag simán ment. Csak két tányért ejtett el. Azok se törtek össze a fűben.
És a háziasszony szíve sem. Pisloghatott szerelmesen az ő drága férjére, hogy tud az főzni! Mert a pörkölt tényleg jó lett. Naná. Mert az egészet gyakorlatilag én csináltam egyedül…

- A nyavaja törje ki!
- A fene egye meg!
- A guta üsse meg!
- A rosebb egye meg!
- A rüh jöjjön rá!
- Gebedjen meg, mint a girhes ló!
- Az ördög legyen a hálótársa!
- A fene egye meg a fajtáját!
- A dög seperje el!
- A fájdalom nyüvessze el!
- Essen bele a nyavaja!
- Hogy az a kénköves mennydörgős ménkű essen bele!
- A tűz égesse meg!
- Verjen meg a török!
- Vigyen el a tatár!
- Az ördög vigyen el a pokolba!
- A bánat essen beléd!
- A kakas csípjen meg!
- A lú rúgja ki a szemedet!
- Vigyen el a halál!
- Vigyen el az ördög!
- A holló vájja ki a szemedet!
- Száradjon el a két kezed!
- Az ördög öreganyja vigyen el a kénköves pokolba!
- Nyíljon meg alattad a tüzes pokol!
- A macska rúgja meg!
- A ménykű essen beléd!
- A tüzes vasvilla nyomja ki a szemedet!
- Tüzes keréken vigyenek a pokolba!
- Vesszen meg a lelked!
- Veszett anyától születtél!?
- Ördög szántson a lelkeden!
- A vén égetni való!
- Görbelábú kutya!
- Azt a görbe lábú kucsmás apádat!
- Égessenek el a pokolban!
- Adta teremtette!
- Keresztanyád térdkalácsa!
Az emberek ma nem ismernek semmi kíméletet egymással szemben. Mindig a legvaskosabb káromkodásokat használják. A káromkodás nem is káromkodás, hanem az Istent, vagy Jézust szidja.

A táplálkozást meghatározó tényezők közül első a megtermelt nyersanyagoké, de ugyancsak fontos a hagyományok szerepe. A hagyomány azonban azon túl, hogy rendet visz az emberek életébe, magába foglalja a változás lehetőségét is. Erre jó példa, hogy az újítások gyakran az ünnepi alkalmak ételsorában jelentkeznek először.
A XX. század második felében felgyorsultak a változások a táplálkozásban is. Okai az életkörülmények átalakulásában, a nyersanyagok választékának bővülésében, a konyhatechnika fejlődésében keresendők. Ezzel párhuzamosan a hagyományos táplálkozási rend is fokozatosan fölbomlott. A két világháború közötti időszakban még jól érvényesült, bár már ekkor megkezdődtek bizonyos változások. Ez az időszak az, amely a legidősebb adatközlők emlékezete nyomán még elérhető.
Makón a középkori eredetű napi kétszeri étkezés – amely a XX. században már csupán télen volt érvényes – a két világháború között fokozatosan eltűnt. Erre visszaemlékező adatközlőink között alig van olyan, akinek családjában ekkor még élő gyakorlat lett volna. Nem a legszegényebb családok tartották fönn legtovább. Természetesen az évszakok és a paraszti munkák rendje a XX. század első felében még behatárolta a táplálkozás rendjét, de a hagyományok szabta rend már ekkor bomlásnak indult.
Ahol télen naponta kétszer ettek, ott az első étkezés a röggeli vagy früstök, amely 8 óra tájban a jószágok etetését követte. Ilyenkor a reggeli kiadósabb volt, legtöbbször meleg étel, például disznóvágás után a kemencében sült hurka, kolbász, krumplival vagy savanyú káposztával, néha húst vagy töpörtőt sütöttek krumplival. Máskor tésztafélét reggeliztek: görhét, málét, bodagot. A meleg étel készítését megkönnyítette, hogy ilyenkor naponta begyújtottak a kemencébe.
Ahol naponta háromszor ettek, télen ott is előfordult, hogy disznóvágás után bőségesebb reggelit fogyasztottak, és ekkor az ebéd 2-3 órára esett, este már csak könnyű vacsorát készítettek. Általánosságban azonban napi háromszori étkezés esetén a téli reggeli hideg étel volt: kolbász, szalonna, esetleg sonka, hozzá pedig tej, cikóriakávé vagy tea. A tejet kenyérdarabokra öntve, tányérból kanalazták ki. Gyakran ettek ilyenkor puliszkát erős túróval.
Nyáron a reggeli 7 óra tájban volt: szalonna, kolbász, friss tej vagy aludttej. Az ebéd 12-13 óra közé esett. Tanyán sok volt a csirke és a galamb; gyakran ezek adták az alapanyagot az ebédhez. Este 8 óra körül vacsoráztak, kolbászt, szalonnát, friss tejet vagy egyszerűbb meleg ételt.
Uzsonna a nagy munkák idején nyáron sem volt. A gyerekek, ha megéheztek, kaphattak zsíros, lekváros vagy tejfölös kenyeret.
Míg reggelihez nem minden esetben ült le együtt a család, az ebédet igyekeztek asztalhoz ülve, együtt elfogyasztani. Néhol az anya a tűzhely mellett állva evett, hogy fölszolgálhassa az ételt. A kisebb gyerekeknek zsákot terítettek a földre, vagy a küszöbön ülve ettek. Hagyományőrző családokban az étel fogyasztásának is megvolt a maga rendje. Ha például csirkét főztek, hagyomány szabta meg, hogy melyik részét ki kapta a családtagok közül. „Evéskor a nagyszülők a csirke húsosabb részét, a combokat, az apa a mellét, a nyakát, a gyerekek a szárnyakat, felsőcombokat, máját, az anya általában a püspökfalatját, vagy a hátát kapta, amit béresbosszantónak is neveztek, mert sokáig kellett foglalkozni vele.”
Ha távolabbi munkára mentek – napszámba, hagymaföldre, gyümölcsösbe – hideg élelmet vittek magukkal: szalonnát, kolbászt, főtt tojást, juhtúrót. A szalonnát néha ebédre csutkaszárból rakott tűzön, nyárson sütötték meg.
Heti étrendet a két világháború között már nem követtek nagyon szigorúan. A heti két húsos napot mind a katolikusok, mind a reformátusok tartották ugyan, de míg a katolikusok ezt vasárnap és csütörtökön tartották, addig a reformátusok a vasárnap mellett bármely napon ehettek húst.
Hétfőn legtöbbször valamilyen zöldséglevest főztek, utána főtt vagy sült tésztát ettek. Hús inkább csak akkor került az asztalra, ha a vasárnapi maradékot vették elő. A katolikusok kedden és szerdán is valamilyen egyszerűbb levest fogyasztottak, s második fogásként tésztát. Más családokban azonban kedden már gyakrabban volt csirke, tyúk, paprikás krumpli kolbásszal. A csütörtök jellegzetesen húsos nap volt. Nyáron csirkét vagy galambot vágtak, télen pedig a disznóvágásból kikerülő húsfélét fogyasztották. Péntek a katolikusok számára böjti nap. A zöldségleves után mákos vagy túrós tészta, derelye vagy nudli főtt. Szombaton krumplilevest főztek, lepényt, kalácsot, kelt rétest sütöttek. Vasárnap mind a leves, mind a második fogás húsétel volt. Városon gyakori volt, hogy mészárszékben vettek marhahúst, és belőle vagy leves, vagy paprikás főtt. A levesben kifőtt húst torma- vagy paradicsommártással ették, néha második fogásnak paprikás rántásba téve, rántásos húst készítettek belőle. Tanyán gyakoribb volt a csirkéből, tyúkból készült leves, paprikás. Télen pedig városban és tanyán egyaránt disznóhúst használtak alapanyagul.
Nagymosáskor szárazbabból főztek levest füstölt hússal, mert ezzel nem sok gond volt; csak összerakták a hozzávalókat, és amíg mosott az asszony, megfőtt.
Az ünnepek menüsora tovább őrizte a hagyományok szabta rendet, hiszen néhány eleme napjainkig fellelhető. A katolikusok a böjti napokat szigorúan tartották, így hamvazószerdán vajjal főztek, és húst nem ettek. Farsang napjainak népszerű zsírban sült tésztái a fánk és a sulyom. A fánk ma is kedvelt, az utóbbi azonban már ritkábban készül.
Nagypénteken nemcsak a katolikusok, de a reformátusok is böjtöltek. Ciberét főztek, amely lehetett korpacibere leves, vagy pedig aszalt gyümölcsökből, habarással készült leves. Egyszerűségénél fogva ugyancsak nagypénteki böjtös étel a sóba-vízbe leves, melyet mákos guba követett. Máshol tejbetarhonya, hajaskrumpli (hajában főtt krumpli) volt az ebéd. Reggelire, vacsorára sajtot, főtt tojást, tejfölt ettek, tejet ittak. Néhol sütöttek ekkorra zsír nélkül készült sós kiflit vagy nagypénteki tojásos perecet, de kedvelt csemege volt a pattogatott kukorica és a szilvabefőtt is.
Húsvét hagyományos étele a főtt sonka, kolbász és tojás. Szombaton főzték meg őket, az utóbbi kettőt a sonka levében. Ezekkel kínálták hétfőn a locsolókat. A sonka levét sem öntötték ki, a következő héten krumplilevest vagy tarhonyalevest főztek vele, a leszedett zsírral pedig paprikás krumpli készült.
Húsvét vasárnapjára általában tyúklevest főztek, melyből maradt másnapra is. A második fogás paprikás volt, vagy a levesben főtt húst átsütötték. Birkatartó gazdák húsvétra bárányt vágtak, és belőle paprikás vagy sült készülhetett. A vendégeket üres kaláccsal és mákos veknivel (kelt tésztából sütött bejgli) kínálták.
Pünkösdnek nem volt meghatározott étrendje; egy vasárnapi ebédnek megfelelő menüsort tálaltak: húsleves, paprikás vagy sült, és néhol sütemény egészítette ki. Az előző évről elraktározott élelmiszerkészletek pünkösdre jócskán megfogyatkoztak, ezért említették az ünnepek sorában leghátul: „Karácsonykor kalácsot, húsvétkor húst, pünkösdkor kenyeret, azt is csak ha lehet.”
A karácsonyi ünnepkör első jeles napján, Luca-nap zsíros pogácsát sütöttek.
Szenteste napján a katolikusok estig böjtöltek, zsír és hús nélkül készült bablevest, mákos gubát ettek. Estére azonban már bőséges vacsorát készítettek. Karácsonyig minden család igyekezett disznót vágni, ezért a húsban gazdag karácsonyi vacsora ebből került ki: orjaleves, hurka, kolbász, töltött káposzta. Ahol pulykát neveltek, ott pulykát sütöttek egészben a kemencében. A karácsony süteményei az üres kalács, a mákos és a diós vekni, a túrós lepény voltak. Vacsora után diót, aszalt gyümölcsöt csemegéztek. Reformátusoknál előfordult karácsonykor a halászlé, halpaprikás is.
Az óév utolsó napján és az újév első napján szintén a disznóvágásból kikerült húsos ételeket fogyasztották, főként töltött káposztát, paprikást, kocsonyát. Ha ilyenkor orjaleves készült, ebbe rizst főztek, hogy sok pénzük legyen az újévben. Néhol evégett babot, lencsét vagy kölest ettek, esetleg rizskását, azaz tejberizst. Sok helyen főztek ilyenkor szemes kukoricát, és megcukrozva fogyasztották, de a szobában is szórtak szét belőle szintén azért, hogy sok pénzük legyen.
A névnapok menüsorát meghatározta, hogy az évnek mely szakaszába esett. Legnépszerűbbek a karácsony környéki névnapok voltak, mert össze lehetett kötni a disznóvágással, de azért is, mert télen jobban ráértek az emberek összejönni. Nyáron a nagy mezőgazdasági munkák alatt kevesebb idejük volt mulatozni. Ilyenkor csirkét vágtak, ősszel pedig kacsát. A legnépszerűbb névnapi sütemény a rétes volt. A XX. század közepétől terjedt el a krémes.
A makóiak ünnepekre leggyakrabban halasi bort ittak. Ezt hordószámra hozták Kiskunhalasról, és háztól mérték el, sokszor nem is pénzért, hanem kukoricáért. A helyi bortermés nem volt olyan mértékű és olyan minőségű, hogy kielégítette volna az igényeket. Erre utal Szirbik Miklós megjegyzése is a XIX. század első felében: „borban keveseknek van módjok, s azt tsak a múlatságokra hagyják”.
Az emberélet fordulóinak megünneplésében szintén fontos szerepet játszott a táplálkozás.
A keresztelőt általában a szűkebb család ünnepelte meg vasárnapi ebéddel (tyúkhúslevessel, paprikással), melyet sütemények egészítettek ki. A gyerekágyas asszonynak a család nőtagjai előzetesen is vittek ebédet: csirkét vagy galambot vágtak, levest főztek belőle, s a levesben főtt húst kirántották.
Az emberélet fordulóihoz kapcsolódó ünnepi alkalmak közül minden időben kiemelkedik a lakodalom. A nagy létszámú násznép megvendégelésének szempontjai között a hagyományok éppúgy érvényesültek, mint az újítások.
Adatközlőimnek a két világháború közötti időszaktól kezdődő emlékezései szerint, bár a lányos háznál a menyasszony kiadásakor a szűkebb család számára készítettek ebédet, a lakodalom fő étkezése mind a mai napig a vacsora. Ennek hagyományos és legfontosabb étele a XX. században a marhapaprikás.
A XIX. század elejének makói lakodalmi ételeit Kisbán Eszter idézte föl egy 1826. évi kéziratos vőfélykönyvből. A leves marhahúsból készült, metélt vagy csigatésztával, a kifőtt marhahúst pedig tormamártással tálalták. A második fogás töltött káposzta (szárma) vagy húsos káposzta volt. Ez egyben a lakodalom fő fogása volt: ekkor még pörkölt, paprikás nem szerepelt. A töltött káposzta korabeli fontosságára Szirbik Miklós is utal: „Készítenek annak idejében, kivált a múlatságokban, igen jó ízű, s egészséges magyar ételeket, azok között azoknak tzímerét, a szármát.” Ebben az időben a lakodalmak további ételei között szerepel a húsos kása, a becsinált, a marhabélbe töltött hurka, a pecsenye és a béles.
A XIX. század második felében terjedt el, és szorította ki a töltött káposztát az Erdei Ferenctől lakodalmas marhapapikásnak nevezett étel. Ez olyannyira fő fogásnak számított, hogy a két világháború között némely lakodalomban nem is főtt leves, csupán paprikást tálaltak savanyúsággal. A 20. századi lakodalmak jellegzetes első fogása azonban a tyúkhúsleves csigatésztával. A levesben megfőtt húst éjfélkor átsütötték, és pecsenyeként tálalták föl. Birkatartó gazdáknál előfordult, hogy a lakodalmi paprikást birkahúsból készítették. A két világháború között terjedt el a paprikáshoz felszolgált körítés: főtt krumpli vagy nokedli. Krumplit néha a sütnivaló hús mellé is raktak a tepsibe. Az 1950-es években némely helyeken az éjfélkor feltálalt pecsenye mellé fasírtot sütöttek. A fasírozottat Kisbán Eszter is megemlíti a lakodalmi ételek között Kecelről, az 1920-as évek végéről. A reggelig maradó vendégek hajnalban a maradékot ették. Néhol azonban hurkát, kolbászt sütöttek nekik.
A lakodalmak hagyományos süteményei a béles, a kalács és a sósperec. A XX. században a választék különféle aprósüteményekkel és tortákkal egészült ki. A század első felében és közepén a házilag sütött tortákat maguk a vendégek vitték. Eleinte, az 1920-as évektől még csak a koszorúslányok vittek tortát, ezért ezeket koszorúslány tortának is nevezték. Később minden család egy tortát és egy üveg bort vitt magával. Ezeket fogyasztották, és kínálták a körülöttük ülőknek.
A halotti torok megülésére általában csak marhapaprikást főztek. Ezt nem kenyérrel, hanem üres kaláccsal ették. Mivel a temetések délután voltak, a tort vacsora keretében ülték meg. A temetést megelőző éjszakákon a virrasztókat is kaláccsal és pálinkával kínálták. Az asszonyok házilag készített kontyalávalót ittak: az égetett, karamellizált cukrot pálinkával keverték.

Az Antant egy katonai és politikai szövetség volt, amely az első világháború előtt és alatt alakult ki. Az Antant hatalmai Franciaország, az Egyesült Királyság és Oroszország voltak, de később más országok is csatlakoztak hozzájuk, például Olaszország és az Egyesült Államok.

Az Antant szó a „hármas szövetség” vagy „hármas megállapodás” (Entente Cordiale) francia kifejezésből ered.
Az Antant szövetség eredetileg az 1904-ben létrejött francia-brit egyezmény volt.
Az Antant hatalmak célja az volt, hogy ellensúlyozzák a központi hatalmak növekvő befolyását.
A központi hatalmak a Német Birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia, és az Olasz Királyság voltak.
Az Antant létrejötte részben a hatalmi egyensúly fenntartására irányuló politikai manőverezés eredménye volt.
Franciaország és Oroszország már 1894-ben kötöttek egy védelmi megállapodást.
Az Egyesült Királyságot főként a német haditengerészet növekvő ereje aggasztotta.
Az 1907-es angol-orosz egyezmény az Antant harmadik pillérét jelentette.
Az Antantot nem egy konkrét formális szerződés hozta létre, hanem több különálló egyezmény.
Az Antant hatalmak különösen fontosnak tartották a német és az osztrák–magyar befolyás korlátozását Európában.
Az első világháború kitörése után az Antant és a központi hatalmak álltak szemben egymással.
Az Antant elsődleges katonai célja Németország és szövetségeseinek legyőzése volt.
Az Antant országai szoros gazdasági és katonai együttműködést alakítottak ki a háború alatt.
Az Antant hatalmak igyekeztek megakadályozni Németország hegemóniáját Európában.
Az Antant Franciaország számára különösen fontos volt, mert revansot akart venni az 1871-es francia-porosz háborúban elszenvedett vereségért.
Oroszország számára az Antant az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni befolyásának ellensúlyozását jelentette.
Az Egyesült Királyság számára a német haditengerészet növekvő fenyegetését jelentette.
A németek gyors terjeszkedése és a katonai szövetségek destabilizálása központi kérdés volt.
Az Antant szövetsége által biztosítani kívánt hatalmi egyensúly végül háborúhoz vezetett.
A háború kezdetén az Antant országai katonailag és gazdaságilag is felkészületlenek voltak.
Az első világháború elején az Antant országok számos kudarcot szenvedtek el a központi hatalmaktól.
Az Antant ereje fokozatosan növekedett, ahogy újabb országok csatlakoztak hozzájuk.
Olaszország 1915-ben csatlakozott az Antanthoz az Osztrák–Magyar Monarchia ellen.
Az Egyesült Államok 1917-ben lépett be a háborúba az Antant oldalán.
Az Antant országai közötti együttműködés nem mindig volt zökkenőmentes.
Franciaország és az Egyesült Királyság közötti nézeteltérések gyakran bonyolították a katonai stratégiákat.
Oroszország kilépése 1917-ben jelentős csapást mért az Antantra.
Oroszországot a belső forradalmi helyzet és a bolsevik hatalomátvétel távolította el a háborúból.
Az Antant végül az Egyesült Államok támogatásával tudott felülkerekedni.
Az Antant hatalmak a háború végén Németország feltétel nélküli megadását követelték.
Az 1918-as fegyverszünet véget vetett az első világháborúnak, és az Antant győzelmet aratott.
A háború után az Antant hatalmak a versailles-i békeszerződéssel rögzítették a feltételeket.
A versailles-i békeszerződés szigorú feltételeket szabott Németországnak.
A békeszerződés számos területet és kolóniát vett el Németországtól.
Az Antant hatalmak közötti koalíció a háború után is folytatódott, de gyengült.
Az Antant hatalmak eltérő érdekei miatt a békekonferencia feszültségekkel volt terhelt.
Az Egyesült Államok visszavonult az európai politikától a háború után.
Olaszország csalódott volt, mert nem kapta meg azokat a területeket, amelyeket ígértek neki.
Az Antant hatalmak közötti kapcsolatok a két világháború között folyamatosan romlottak.
A gazdasági problémák és a világgazdasági válság súlyosbították a feszültségeket.
Az Antant hatalmak nem tudtak hatékonyan fellépni az 1930-as években Németország újabb terjeszkedése ellen.
Franciaország és az Egyesült Királyság kezdetben nem akartak nyíltan szembeszállni Hitlerrel.
Az Antant hatalmak a második világháború idején már nem léteztek formálisan.
A második világháborúban az egykori Antant országok új szövetségesekkel harcoltak.
Franciaország 1940-es gyors veresége aláásta az Antant örökségét.
Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok vezetésével alakult ki az új szövetség.
Az Antant győzelme az első világháborúban hosszú távú következményekkel járt.
Az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom felbomlott a háború után.
Az Antant hatalmak jelentős területi változásokat értek el Közép- és Kelet-Európában.
A német birodalom szétesése új nemzetállamokat hozott létre Európában.
A versailles-i békeszerződés egyensúlyhiányt teremtett a térségben.
Az Antant hatalmak sikeresen biztosították Németország meggyengítését.
Az Antant célja a német militarizmus visszaszorítása volt.
A háború utáni békerendszer azonban nem volt hosszú távon fenntartható.
Az Antant hatalmak közötti békekonferencia feszültségekkel volt teli.
Az első világháború következményei hozzájárultak a második világháború kitöréséhez.
Az Antant hatalmak nem tudták megakadályozni a fasizmus és a nácizmus felemelkedését.
A békerendszer, amit az Antant hatalmak létrehoztak, nem biztosította a hosszú távú békét.
A versailles-i szerződés feltételei Németország számára megalázóak voltak.
Németország gazdasági és politikai instabilitása hozzájárult a nácizmus felemelkedéséhez.
A központi hatalmak veresége után az Antant dominálta Európát.
Az Antant hatalmak igyekeztek a gyarmati területeik megtartására is.
A Brit Birodalom globális befolyása tovább nőtt a háború után.
Franciaország új területeket szerzett a Közel-Keleten.
Az Antant győzelme azonban csak rövid távú stabilitást hozott.
Az Antant nem tudta megakadályozni az európai gazdasági válságokat.
Az Antant hatalmak közötti gazdasági kapcsolatok gyengültek a háború után.
Az Antant hatalmak nem tudtak hatékonyan fellépni az 1930-as évek totalitárius rendszerei ellen.
A német újrafegyverkezés 1935-ben jelentős fenyegetést jelentett az Antant országaira.
Az Antant politikai és katonai koordinációja az 1920-as évekre megszűnt.
Az Antant hatalmak közötti szövetség az első világháború lezárásával meggyengült.
A gazdasági válság és az új geopolitikai kihívások destabilizálták a régiót.
A Népszövetség, amelyet az Antant támogatott, nem bizonyult hatékonynak.
Az Antant szövetségei közötti megosztottság hozzájárult a második világháború előtti politikai káoszhoz.
A békeszerződések következményei hosszú távon instabilitást eredményeztek Európában.
Az Antant hatalmak nem tudták megakadályozni a német revansizmust.
A francia és brit diplomácia gyakran eltérő stratégiákat követett a háború után.
A francia politika elsősorban Németország meggyengítésére törekedett.
Az Egyesült Királyság inkább a stabilitás megteremtését akarta Európában.
Az Antant hatalmak közötti egyet nem értés hozzájárult a békerendszer kudarcához.
A háború után létrejött gazdasági és politikai szövetségek gyengének bizonyultak.
Az Antant szövetségi rendszere az első világháború után szétesett.
A német újrafegyverkezés és terjeszkedés az 1930-as években új konfliktusokhoz vezetett.
Az Antant diplomáciája nem tudta megakadályozni a második világháború kitörését.
Az Antant szövetsége megszűnt a második világháború kezdetére.
A háború alatt új szövetségek jöttek létre a tengelyhatalmak ellen.
Az Antant öröksége azonban továbbra is meghatározta Európa politikai térképét.
Az Antant országai jelentős szerepet játszottak a háború utáni rendezésben.
Az Antant hatalmak dominálták a versailles-i béketárgyalásokat.
A békerendszer alapjai azonban gyengék voltak, és nem biztosították a tartós békét.
Az Antant hatalmak gazdasági és katonai hatalma meghatározta Európa jövőjét.
Az első világháború vége új geopolitikai korszakot nyitott meg.
Az Antant szövetség összeomlása hozzájárult a nemzetközi rendszer destabilizációjához.
Az Antant hatalmak kudarca a fasizmus és a nácizmus terjedésével végződött.
Az Antant öröksége azonban a modern diplomácia alapelveiben is megmaradt.
A szövetségi rendszerek szerepe a nemzetközi politikában az Antant példája alapján értékelhető.
Az Antant hatalmak tapasztalatai meghatározták a második világháború utáni szövetségek kialakulását.
Az Antant öröksége része volt az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapításának.
Az első világháború során létrejött szövetségek öröksége tovább él a mai nemzetközi kapcsolatokban.
Az Antant hatalmak története megmutatja a nagyhatalmi politika bonyolultságát és veszélyeit.