A második világháború kirobbanása mögött számos tényező állt, többek között politikai, gazdasági és társadalmi feszültségek, amelyek különböző országokban halmozódtak fel az első világháború utáni időszakban. A versailles-i békeszerződés (1919) súlyos terheket rótt Németországra, ami gazdasági nehézségeket, politikai instabilitást és társadalmi elégedetlenséget okozott. A Németországban egyre inkább elterjedő nacionalizmus, illetve Adolf Hitler hatalomra kerülése 1933-ban kulcsfontosságú tényező volt a háború kitörésében. Hitler agresszív külpolitikát folytatott, amelynek célja a versailles-i békerendszer lebontása, valamint a német nép számára „élettér” biztosítása volt Közép- és Kelet-Európában.

Németország gyorsan újrafegyverkezett, megsértve a versailles-i szerződést, és 1936-ban megszállta a Rajna-vidéket, amit a nyugati hatalmak tétlenül figyeltek. Ez bátorította Hitlert további terjeszkedési terveiben, és 1938-ban Németország annektálta Ausztriát (Anschluss), majd a müncheni egyezmény keretében megszerezte a csehszlovák Szudétavidéket is. Amikor 1939-ben Németország megszállta Csehszlovákia maradék területét és Lengyelország felé fordult, világossá vált, hogy újabb világméretű konfliktus fenyeget.

A Németország által képviselt fasiszta ideológiát más országokban is támogatták, például Olaszországban, ahol Benito Mussolini fasiszta diktatúrát vezetett be. Olaszország szintén területi expanzióra törekedett, főként Afrikában, ahol Etiópiát (1935-1936) megszállta. Olaszország 1940-ben csatlakozott a háborúhoz a tengelyhatalmak oldalán, miközben Mussolini arra törekedett, hogy Olaszország birodalmi ambícióit érvényesítse a Földközi-tenger térségében és Afrikában.

Japán szintén jelentős szerepet játszott a második világháború kirobbanásában, de elsősorban az ázsiai térségben. A 1930-as években Japán imperialista céljai Kínára irányultak, és 1937-ben megszállták Kínát, ami a második kínai-japán háborúhoz vezetett. Japán expanziós politikája komoly feszültségeket váltott ki az Egyesült Államokkal, amely támogatta Kínát. Az amerikaiak által bevezetett gazdasági szankciók és Japán olajellátásának blokádja súlyosbította a helyzetet, ami végül Pearl Harbor megtámadásához vezetett 1941 decemberében, amivel Japán hivatalosan is belépett a háborúba.

A Szovjetunió és Németország közötti viszony is meghatározó volt a háború kezdetén. Noha Hitler és Sztálin ideológiai ellenségek voltak, 1939-ben meglepő módon megkötötték a Molotov–Ribbentrop-paktumot, amelyben megállapodtak Lengyelország felosztásáról és kölcsönös semlegességükről. Ennek ellenére a Szovjetunió 1941-ben a német támadás után belépett a háborúba a szövetségesek oldalán. Sztálin célja az volt, hogy kiterjessze a szovjet befolyást Kelet-Európában, miközben a németekkel való szövetség révén időt nyert a saját haderő megerősítésére.

Franciaország és Nagy-Britannia, a két legfontosabb nyugati demokrácia, 1939-ben hadat üzent Németországnak Lengyelország megszállása után, de kezdetben nem voltak képesek megállítani a német előrenyomulást. Franciaország gyors veresége 1940-ben súlyos csapás volt a szövetségesek számára, és Nagy-Britannia maradt egyedül a német agresszió ellen a nyugati fronton. Winston Churchill brit miniszterelnök azonban elkötelezetten vezette az országot a németek elleni küzdelemben, különösen a légiháborúban, amelynek csúcspontja az 1940-es „Brit csata” volt.

Az Egyesült Államok kezdetben semleges maradt, de a japán támadás Pearl Harbor ellen 1941. december 7-én megváltoztatta a helyzetet. Az USA hivatalosan is belépett a háborúba, és gyorsan a szövetségesek egyik legfontosabb tagjává vált, biztosítva hatalmas ipari és katonai erőforrásait. A szövetségesek – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió – összefogtak, hogy legyőzzék a tengelyhatalmakat (Németország, Olaszország és Japán), és megfordítsák a háború menetét.

A második világháború kitörésének oka tehát többoldalú volt, és minden nagyobb résztvevő ország más-más célokkal és motivációkkal vett részt a konfliktusban. A fasiszta és imperialista országok (Németország, Olaszország és Japán) expanziós politikája és agresszív ideológiái szembekerültek a demokráciákkal és a kommunista Szovjetunióval, amelyek egyesített erővel végül legyőzték a tengelyhatalmakat.

A Molotov–Ribbentrop paktum, hivatalos nevén a német–szovjet megnemtámadási egyezmény, 1939. augusztus 23-án kötött titkos megállapodás volt a náci Németország és a Szovjetunió között. A paktumot a két ország külügyminisztere, Joachim von Ribbentrop és Vjacseszlav Molotov írta alá Moszkvában. A megállapodás lényege, hogy a két ország kölcsönösen megígérte, hogy nem támadják meg egymást.

Az egyezményhez tartozott egy titkos záradék is, amelyben a két fél megegyezett Kelet-Európa érdekszférák szerinti felosztásáról. Ebben Lengyelországot és más kelet-európai országokat osztották fel Németország és a Szovjetunió között. A paktum közvetlen következményeként 1939. szeptember 1-jén Németország megtámadta Lengyelországot, ami a második világháború kitöréséhez vezetett. Szeptember 17-én a Szovjetunió is bevonult Lengyelország keleti részeibe, a titkos megállapodás értelmében.

A paktum jelentősége abban rejlik, hogy lehetővé tette Hitler számára, hogy nyugatra összpontosítson, miközben elkerülte a keleti front kialakulását, míg Sztálin időt nyert, hogy felkészüljön a jövőbeni konfliktusokra. Az egyezmény 1941 júniusáig maradt érvényben, amikor Hitler megszegte azt a Szovjetunió elleni invázióval (Barbarossa-hadművelet).

A Fehér Ház arról híres, hogy az elnökök és családjaik négy-nyolc évre ide költöznek, majd mandátumuk letelte után átadják a helyüket a következő elnöki családnak. A Háznak azonban mégis vannak állandó lakói: komornyikok, szobalányok, virágkötők, konyhai dolgozók, takarítók, technikai munkatársak. Elnökök jönnek-mennek, ám ők maradnak. Ők a Fehér Ház “állandó, láthatatlan lakói”.

Bejutni a Fehér Házba
A Fehér Háznak 132 szobája, 147 ablaka, 28 kandallója, 8 lépcsőháza és 3 felvonója van hat szinten – egy olyan épületben, amely látszólag csak háromemeletes. A ház mindig csak egyetlen családnak ad otthont, de közel száz teljes munkaidős és 250 részmunkaidős alkalmazottat foglalkoztat: házvezetőket, szakácsokat, virágkötőket, szobalányokat, komornyikokat, portásokat, liftkezelőket, festőket, asztalosokat, villanyszerelőket, műszakiakat, kalligráfusokat. És ehhez jönnek még a kertről gondoskodó munkások, plusz a biztonságiak. Az ő feladatuk az, hogy kormányváltásoktól függetlenül a helyükön maradva gondoskodjanak arról, hogy az elnöki családok otthon érezzék magukat az ország legnyilvánosabb magánházában.

Ami közös a személyzetben, hogy a diszkréciót és az elnöki család magánéletének védelmét mindenek fölött állónak tartják. Ide nem lehet újságban olvasott álláshirdetésről bejutni, ugyanis a Fehér Házban megüresedő állásokat soha nem hirdetik meg. Szinte mindenki úgy jut be ide, hogy volt egy családtagja, barátja, aki ajánlotta őt erre az állásra. Az embernek jót kell állnia minden egyes személyért, akit behoz. A legtöbb alkalmazott évtizedekig marad, sőt, vannak családok, akik több generáció óta itt dolgoznak.

A fehér házi alkalmazottak tevékenységét a személyzeti vezető koordinálja. Ő felel például a a ház működésének költségeiért, ami ma már meghaladja a 13 millió dollárt. A személyzeti főnök munkája egy nagyobb szálloda igazgatójáéhoz hasonlít: azzal a különbséggel, hogy ő csak egyetlen vendéget szolgál. Ő az, aki az egész állományt irányítja a First Ladyvel együttműködésben.A személyzeti főnök munkája ma már annyira összetett, hogy az a fokú szigor és fegyelmezettség, amelyet igényel, általában csak a hadsereg személyzeti állományában található meg. Vagyis a személyzeti főnök az utóbbi időben magas rangú katonatiszt.

Kalligráfusok, virágkötők, komornyikok
Érdekes, hogy a Házban működnek például kalligráfusok, akik a fehér házbeli eseményekre szóló, irdatlan mennyiségű meghívó megalkotásáért felelnek. A virágkötő műhely munkatársai a Ház díszítéséért felelősek: naponta cserélik az összes helyiségben a virágokat – ott is, ahol hetekig senki más nem fordul meg rajtuk kívül. A rezidencián hat állandó komornyik szolgál, és több tucat felszolgáló. Az elnök személye körül két inas váltja egymást, őket is a katonaság személyi állományából választják ki. Ők gondoskodnak az elnök ruháiról, megbízásokat bonyolítanak, cipőt fényeznek, kávét hoznak. Amikor az elnök reggel az Ovális irodába megy, egy inas áll ott készenlétben, ha esetleg bármire szüksége lenne. Amikor az elnök utazik, az inas csomagol neki, és gyakran követi az elnököt a konvoj egyik kocsijában egy tartalék inggel vagy nyakkendővel. A legtöbb elnök meglepődik, amikor a beiktatása után az inasa bemutatkozik neki, és nagy hangon kijelentik, hogy nekik erre nincs szükségük. Idővel aztán valamennyien megszokják, és hálásak ezért a luxusért. Elvégre a rezidencia dolgozói azért vannak, hogy levegyék a mindennapi élet terhét az elnöki család válláról, akiknek általában nincs idejük takarítani, főzni, vásárolni.

Amikor az ideiglenes lakók beköltöznek
A Fehér Ház életében a legnyüzsgőbb időszak általában az új elnök beiktatásának napja. A Fehér Ház délig a távozó családé, déltől az új elnöké. A beiktatás reggelén az elnök szűk körben együtt kávézik az új elnöki családdal. Mielőtt a régi elnök távozna, a személyzet tagjai bezsúfolódnak a Díszterembe, hogy elbúcsúzzanak a családtól. A személyzet és az elnöki család között általában szoros, személyes kötelék alakul ki, így nemigen marad szem szárazon a teremben aznap reggel. 11 óra körül a két elnöki család a Kapitóliumba megy, a személyzetnek ettől kezdve öt-hat órája van, hogy a régi család holmijait elszállítsa, az új család számára pedig berendezze a házat. A nap folyamán, miközben az eredeti feladataikat is ellátják, a rezidencia dolgozói profi költöztetőként működnek – biztonsági okokból külső segítséget nem vehetnek igénybe. Ezen a napon mindenit beívnak: konyhai mosogatók bútort cipelnek, asztalosok rendezgetik az új család fényképeit. Általában az új család lakberendezője mondja meg, hogy melyik bútort hova tegyék, és az új lakóik igényeihez igazítják a szőnyegeket, matracokat, képeket. A személyzet kicsomagolja a család dobozait, szépen összehajtogatják a ruháikat, és elhelyezik a szekrények polcain. Még fogkefét és fogkrémet is tesznek a fürdőszoba polcára.

Az új First Lady még decemberben, a választás után és a beiktatás előtt kap egy könyvet, amelyben szerepel a rezidencia összes dolgozójának neve és fényképe. Ez a könyv segít az elnöki családoknak, hogy megtanulják az alkalmazottak neveit, és részben biztonsági intézkedés is, hogy ha bárki ismeretlent látnak, riaszthassák a biztonságiakat.

Az új elnöki család beköltözése egy kis időre felforgatja a Fehér Ház életét. A személyzetnek alkalmazkodnia kell az új család igényeihez. Ez néha például azzal jár, hogy a konyhafőnök, aki négy-nyolc éven át vitt egyfajta konyhát, most kénytelen esetleg teljesen másként főzni. Ugyanakkor az elnöki családnak sem könnyű hozzászokni ahhoz, hogy az otthonukban több mint száz alkalmazott jön-megy, virágokat rakosgatnak, porszívóznak, szerelnek. Erre most biztosan azt mondod, kedves olvasó, hogy hozzá tudnál szokni ehhez a luxushoz. Azt azért elárulom, hogy egy pici hátulütője azért van a történetnek: az elnöki család maga fedezi a személyes kiadásait. Ők fizetnek a ruhatisztításért, az élelmiszer- és italköltségeiket is maguk állják. És a legtöbb First Lady általában dob egy hátast, amikor megkapja az első havi számlákat. Többnyire ekkor hangzik el az a kérés, hogy olcsóbb húsfajták szerepeljenek az étlapon. A jó hír azonban, hogy a családnak nem kell fizetnie a ház rezsijét, a virágokért és a személyzet szolgálataiért.

Az 56-os forradalom napjaiban igazi szenzációnak számítottak az elmenekült pártvezetők otthonait bemutató cikkek. A Népakarat november 2-i számában részletes ismertetőt készítettek a Rákosi-villáról. Az egész ország megismerhette az őrbódékkal védett 12 szobás villát. A riport beszámolt a drága berendezésről is: a modern mozi teremről, a nyugat-német tévéről, a bárszekrény drága tartalmáról (holland szivar, francia pezsgő). Rákosi otthon felejtett párttagkönyve is a gúnyolódás céltáblája lett, hiszen ez főbenjáró pártetikai vétség volt.
Egy másik riport említést tett a villa alatt található föld alatti bunkerről is, ahová a pártvezér vész esetén elbújhatott volna.

Az ókori Rómában élni nem volt egy életbiztosítás. A zsúfolt városnegyedek népessége folyamatosan nőtt, hiszen rengeteg munkalehetőség volt a városban. A szegényebb rétegek élete a többemeletes, zsúfolt, levegőtlen lakóházakban, a kanyargó, szűk sikátorokban, a kocsmákban és kifőzdékben zajlott.
A levegőben a friss kenyér, az egzotikus ételek illata szállt, de nem tudta elnyomni a vér, az izzadság, az emberi és állati ürülék, vizelet szagát. Az erőszakos cselekmények mindennaposnak számítottak Róma utcáin: a veszekedés, késelés, rablás, a családon belüli erőszak teljesen „normális” volt. Tűzvészre pedig bárhol és bármikor lehetett számítani. Róma nem a nyúlszívűek városa volt.