BOGRÁCSOZÁS

És kérem szépen, felénk létezik egy szép népi hagyomány, a bográcsozás. A lényege roppant egyszerű, kell hozzá egy hely, ahol tüzet lehet rakni, egy bogrács, amit tűz fölé lehet akasztani és különféle élelmiszerek, amelyek a bográcsba kerülnek, valamint egy – avagy több – mindenre elszánt szakács. Természetesen nem árt, ha ezek értenek valamit a főzéshez…
És itt lépnek be a történetbe a mindig elkerülhetetlen bonyodalmak. Most már töredelmesen bevallhatok mindent, hiszen rég elévült az egész. Régi haverom, aki meghívott minket egy víg szombat délutáni bográcsozásra, egyáltalán nem tudott főzni, viszont már évek óta dicsekedett élete párjának, hogy ő a bográcsban főtt vörösboros marhapörköltben verhetetlen. A felesége ezt nem nagyon hitte, de a vendégség ellen nem volt kifogása, szerette, ha zajlik az élet. És – gondolta – némi befektetést megér, ha alaposan lebőg az a marha…
A férj viszont dörzsölt fickó volt és itt jöttem a képbe én. Hallott arról valamit harangozni – és ette is már a főztömet –, hogy jó vagyok a konyhában, gondolta, hogy majd én besegítek.
És lőn.
Kicipeltünk a kertbe egy nagyon rusztikus, más néven ócska asztalt, a hozzávalókat és nekiláttunk. A társaság többi tagja meg – eléggé el nem ítélhető módon – élvezte az életet, amíg mi melóztunk.
Került a bográcsba zsír, pirult rajta a hagyma, tettünk bele paprikát és paradicsomot is, hogy megfelelően magyaros legyen. Addig nem is volt gond, míg csak kevés vízben rotyogott a felkockázott marhahús. Az egészen fiatal marhát borjúnak hívják, azt nem kell olyan sokáig főzni, de minél idősebben adta vissza lelkét az égnek a marha, annál tovább tart a főzés. Hogy meddig, azt előre sose tudja a dolgozó.
Amíg a vízben előpárolódott a hús, mi nekiálltunk bort kóstolni, hogy melyik lenne az alkalmas, hogy hozzáadjuk majd a félpuha húshoz, mert tudvalevőleg olyankor illik a profi szakácsok szerint rálocsolni az alkotásra. Mi azonban nem voltunk profi szakácsok, de még profi borkóstolók se. Ugyanis azok ízlelés után nem nyelik le az italt, mi viszont nem finomkodtunk. Lenyeltük. Közben időnként kevertünk egyet a pörköltön.
Részemről a száraz vörösborra esküdtem, ő az édes, de testes italra, míg a végén – hosszas kísérletezés után – kiegyeztünk a félszáraz megoldásban. Addig, ha jól emlékszem, hat, vagy hét palack bort bontottunk meg, és ízlelgettünk, persze csak módjával, kicsi, decis poharakból.
Közben olykor kevertünk egyet a pörköltön.
A marha igen éltes állat lehetett, mert csak nem akart puhulni. Hogy valamivel elüssük az időt, elszántan folytattuk a borkóstolást. A marha főtt, a bor fogyott és amire odajutottunk, hogy mehetett volna a nedű a bográcsba, már alig maradt valami az üvegekben. Sebaj, feledve a vitát, mindet ráöntöttük. Öntetett és kevésnek találtatott. Mit lehetett mit tenni, a haverom körbejárt és begyűjtötte az összes vörösboros üveget, amit csak talált. Már nem forszíroztuk a milyenséget, csak a mennyiséget. Hogy mindennek ellenére jusson bele elég.
Jutott.
Mi pedig roppant vidám hangulatban folytattuk a főzést. Aztán eljött a nagy pillanat. Kissé bizonytalanul ingadozva, de sikeresen bejelentettük, hogy kész a pörkölt, jöhet a népség a tányérokkal. Bizonyos hölgyek voltak olyan szívesek, hogy levették a vállunkról a köretek elkészítésének terhét, így a krumplin kívül nokedli is került, ha valaki azzal szerette.
Természetesen, mint főszakács, a haverom szedte mindenkinek az ételt, ez is viszonylag simán ment. Csak két tányért ejtett el. Azok se törtek össze a fűben.
És a háziasszony szíve sem. Pisloghatott szerelmesen az ő drága férjére, hogy tud az főzni! Mert a pörkölt tényleg jó lett. Naná. Mert az egészet gyakorlatilag én csináltam egyedül…